*Árnynak az utóbbi időben elég sok dolga volt, nem is azért, mert olyan jól szórakozott volna, vagy mert jól ment volna sora, inkább pont azért, mert Művészünket olyan élmények érték, ami miatt még Árny és Fény munkája is megduplázódott. Papírmunkák, tárgyalás, melyet Fény hívott össze, és amely aztán több napos veszekedéseke torkollott. Mondjuk ha Árnyat kérdezzük, biztosan pozitívat fog mondani a dolog kimeneteléről...*
- Na... *egy hatalmas tömbnyi papírral tér be a szobába, amelyet nagy nehezen le is dob az íróasztala sarkára* bocsi srácok a leállásért, csak voltak itt dolgok nyár végén... Meg ősz elején. Jesszusom, komolyan mondom, aki kitalálta hogy legyen egy bazinagy épület, amit majd iskolának hívnak és ott össze lesz zárva egy csomó gyerek/fiatal, tanulás néven, az a világ egyik legnagyobb idiótája volt!! Vagy legalábbis mit sem értett a gyerekpszichológiához. Menjen csak ő be egy sereg gyerek közé!! *felindultan, majd egy mozdulttal kisöpri a haját a szeméből*
Viszont ami azt illeti, nekem még most is rengeteg dolgom van, ezt a halmot most át kell néznem, ez mind a mai anyag, ugyanis ma Fényé volt az őrség, így én csak utólag értesülhetek a ma történtekről... köszönjük Fény, igazán értékelem a te kis kitalált rendszeredet <3
Szóval jah, csak gondoltam indítom a kamerát és hátha valakit érdekel, ahogy közben kommentálok. Egyébként bevallom őszíntén, hogy kurvára nyomott vagyok, egész nap "aludtam" (ez egy meditációs folyamat, ami az újratöltődésemet segíti, és hasonlít a fizikai lényeknél nevezett alváshoz), most meg ittam egy kávét, de semmit sem változtat azon, hogy hetekig egy percnyi időm sem volt. Szóval bocs a káromkodásért, vagy bármi egyébért ami esetleg nem megszokott tőlem, mondjuk még alig voltam aktív... mit tudtatok volna megszokni? *fintorogva vállat ránt és bevágódik a sok lap mögé, nézegetni kezdi őket* Na kezdjünk hozzá...
...Ez eddig dögunalom.
*2 órával később, egy vágás után...*
Hopp gyerekek, itt végre volna valami! Egy újabb kis firkálmánnyal bővült az "Úgysem mutatom meg senkinek..." mappa a Művész fejecskéjében. Huhú, emlékeztek még mit ígértem? *sunyi vigyor* Ideje közszemlére hozni egy művet... *és elkezdi felolvasni*
Búra alá zárva
"Az érzés, mikor teljesen le vagy nullázva... Amikor valójában minden egyszerre történik, te mégsem fogsz fel semmit. Mintha a világ beindulna körülötted, de te elfelejtenél vele indulni. Sőt, mint aki megállt a tömeg közepén. Semmit nem érzékelsz, és semmi érzelmet nem mutatsz. Minden csak van, de semminek nincs jelzője. Nincs szép vagy csúnya, jó vagy rossz, minden csak szürke és semmilyen. Mindenről van gondolatod, de semmivel nincsenek érzéseid. Mint akit betettek egy szürkés, poros, enyhén átlátszó üvegbúrába. Mindenről csak torz képet kapsz, de semmivel nincsen valós kapcsolatod.
Valaki beszél hozzád, de nem érted miről. Talán érted, de azt nem, miért neked. Máskor csak azon gondolkodsz, mennyire haza akarsz menni. Aztán beugrik, hogy tulajdonképpen őt általában szívesen szoktad végighallgatni. Koncentrálni próbálsz, de nem megy. Eltorzít mindent a szürke üveg, és nem foglalkozol vele többet.
Vagy beszéljünk rólad, vagy hagyjuk az egészet. Csak ahhoz van erőd, hogy te elmesélj valamit, de az is csak olyan lehet, ami tényleg nagy dolog, különben egyáltalán meg sem mozgat. Aztán meg amúgyis menjünk már, mert túl nagy a hangzavar körülötted. Mert éppen mindenkinek ordibálnia kell a másiknak egy méterről, hogy meghallja. Vagy lehet, hogy pont a csöndet kifogásolod. Egyáltalán, mi az hogy itt annyira nincs senki, hogy csönd legyen?
Csak haza akarsz jutni. Egyedül. De valójában ott sem tudod mihez kellene kezdened. Azt érzed, hogy álmos vagy, ezért elsőnek arra gondolsz, hogy aludnod kellene. Aztán rájössz, hogy akkor hamarosan másnap, mikor ismét emberek közé kell menned... Így inkább valami tevékenyebb dolog mellé teszed a voksod.
Mondjuk elsőnek enni kéne valamit. És akkor már nézzünk TV-t. De egyébként talán még az lenne a legértelmesebb, ha tanulnál másnapra. Hiszen úgysem csinálsz nagyon mást, azt meg amúgyis kellene. És persze kivételesen nem hagynád az utolsó pillanatra. Már majdnem nekiállsz. Aztán mégis lemondasz róla, mert uram isten, az hogy nézne már ki, hogy annyira unatkozol, hogy már tanulni akarsz nekiállni?
Hiszen neked van hobbid is. Kettő. Az egyiket régóta csak ritkán űzöd, de a másik a szakmádhoz tartozik. Szóval esetleg nekiállhatnál rajzolni. Visszaemlékezel, milyen megnyugtató is tud lenni egy 2-3 órás, tömény zene hallgatással és rajzolással töltött idő.
Lapot veszel elő és ceruzákat. Nekiállsz ráhangolni magad, gondolkodsz a témán, miközben zenék után kutatsz. De elveszel a számok közt és már egyáltalán nem érdekel az előbbi ötleted. Már ha már volt. A ceruza többször is kicsúszik a kezedből a földre és a lapot is meggyűröd az öledben. A zenéktől várod, hogy érzelmeket indítsanak benned, de még mindig minden olyan tompa. Ez eddig a legjobb élményed a nap közben.
Nem tudsz magaddal mit kezdeni. Már a rajzolást is feladtad. Az utolsó mentsváradhoz fordulsz: az interneten beszélgetsz. Hiszen több távoli barátod is van. Akikre tudod, hogy ugyanúgy bármikor számíthatsz. Ha van is még, akivel nem találkoztál.
De nekik is lehet rossz napjuk. Te pedig nem vagy képes örülni az örömüknek. Nem vagy képes nagyobb együttérzésre sem, ha szomorúak. Nem tudsz segíteni, nem érted mit miért mondanak, nem érzed, mi a vicc, és mi a szemrehányás. Csak annyira van még erőd, hogy dühös legyél.
Valójában nem is tudod miért érzed ezt. Feldühít, hogy még ők sem lehetnek boldogak. Feldühít, hogy még a szürke búrán keresztül is látod a világ hibáit. Látod, hogy mindenki elégedetlen valamiért.
Azt várod, hogy megértsenek, de nem hallják ahogy kiáltasz. Kapnál segítségért, de nem mozog a kezed. Az arcod sem rezdül, csak bámulsz magad elé, és csak rajzolni tudsz nekiállni. A firkáid kivehetetlen vonalak. Fogalmad sincs róla mit művelsz. Semmit sem látsz. Mert a testeddé vált, szürke búra fojtása alatt, némán könnyezik a szemed.
... Ez tényleg csak velem fordul elő?"
... Azt hiszem nem. *teszi le a lapot a többi közé. Pár percig még csak maga elé néz, majd csendben kinyomja a kamerát* Jobb lesz, ha ti inkább csak alszotok.
Valaki beszél hozzád, de nem érted miről. Talán érted, de azt nem, miért neked. Máskor csak azon gondolkodsz, mennyire haza akarsz menni. Aztán beugrik, hogy tulajdonképpen őt általában szívesen szoktad végighallgatni. Koncentrálni próbálsz, de nem megy. Eltorzít mindent a szürke üveg, és nem foglalkozol vele többet.
Vagy beszéljünk rólad, vagy hagyjuk az egészet. Csak ahhoz van erőd, hogy te elmesélj valamit, de az is csak olyan lehet, ami tényleg nagy dolog, különben egyáltalán meg sem mozgat. Aztán meg amúgyis menjünk már, mert túl nagy a hangzavar körülötted. Mert éppen mindenkinek ordibálnia kell a másiknak egy méterről, hogy meghallja. Vagy lehet, hogy pont a csöndet kifogásolod. Egyáltalán, mi az hogy itt annyira nincs senki, hogy csönd legyen?
Csak haza akarsz jutni. Egyedül. De valójában ott sem tudod mihez kellene kezdened. Azt érzed, hogy álmos vagy, ezért elsőnek arra gondolsz, hogy aludnod kellene. Aztán rájössz, hogy akkor hamarosan másnap, mikor ismét emberek közé kell menned... Így inkább valami tevékenyebb dolog mellé teszed a voksod.
Mondjuk elsőnek enni kéne valamit. És akkor már nézzünk TV-t. De egyébként talán még az lenne a legértelmesebb, ha tanulnál másnapra. Hiszen úgysem csinálsz nagyon mást, azt meg amúgyis kellene. És persze kivételesen nem hagynád az utolsó pillanatra. Már majdnem nekiállsz. Aztán mégis lemondasz róla, mert uram isten, az hogy nézne már ki, hogy annyira unatkozol, hogy már tanulni akarsz nekiállni?
Hiszen neked van hobbid is. Kettő. Az egyiket régóta csak ritkán űzöd, de a másik a szakmádhoz tartozik. Szóval esetleg nekiállhatnál rajzolni. Visszaemlékezel, milyen megnyugtató is tud lenni egy 2-3 órás, tömény zene hallgatással és rajzolással töltött idő.
Lapot veszel elő és ceruzákat. Nekiállsz ráhangolni magad, gondolkodsz a témán, miközben zenék után kutatsz. De elveszel a számok közt és már egyáltalán nem érdekel az előbbi ötleted. Már ha már volt. A ceruza többször is kicsúszik a kezedből a földre és a lapot is meggyűröd az öledben. A zenéktől várod, hogy érzelmeket indítsanak benned, de még mindig minden olyan tompa. Ez eddig a legjobb élményed a nap közben.
Nem tudsz magaddal mit kezdeni. Már a rajzolást is feladtad. Az utolsó mentsváradhoz fordulsz: az interneten beszélgetsz. Hiszen több távoli barátod is van. Akikre tudod, hogy ugyanúgy bármikor számíthatsz. Ha van is még, akivel nem találkoztál.
De nekik is lehet rossz napjuk. Te pedig nem vagy képes örülni az örömüknek. Nem vagy képes nagyobb együttérzésre sem, ha szomorúak. Nem tudsz segíteni, nem érted mit miért mondanak, nem érzed, mi a vicc, és mi a szemrehányás. Csak annyira van még erőd, hogy dühös legyél.
Valójában nem is tudod miért érzed ezt. Feldühít, hogy még ők sem lehetnek boldogak. Feldühít, hogy még a szürke búrán keresztül is látod a világ hibáit. Látod, hogy mindenki elégedetlen valamiért.
Azt várod, hogy megértsenek, de nem hallják ahogy kiáltasz. Kapnál segítségért, de nem mozog a kezed. Az arcod sem rezdül, csak bámulsz magad elé, és csak rajzolni tudsz nekiállni. A firkáid kivehetetlen vonalak. Fogalmad sincs róla mit művelsz. Semmit sem látsz. Mert a testeddé vált, szürke búra fojtása alatt, némán könnyezik a szemed.
... Ez tényleg csak velem fordul elő?"
... Azt hiszem nem. *teszi le a lapot a többi közé. Pár percig még csak maga elé néz, majd csendben kinyomja a kamerát* Jobb lesz, ha ti inkább csak alszotok.
